Várjuk az érintettek jelentkezését emailben (jogvedo.intezet@kji.hu), telefonon (+ 36 1 798 6530), illetve személyesen ügyfélfogadási időben, előre egyeztetett időpontban (munkanapokon 10:00 – 15:00).

Kérdés esetén munkatársaink készséggel a rendelkezésükre állnak.

Félfogadás: Az aktuális járványügyi előírásoknak megfelelően a személyes ügyfélfogadás bizonytalan ideig szünetel. Telefonon és interneten állunk az Önök szolgálatára.

szöveg helyett a következő kerüljön:

 

Felhívjuk a vagyonvisszaszármaztatási eljárásokban érintettek figyelmét, hogy konkrét ügyükkel bátran forduljanak a Kisebbségi Jogvédő Intézet partnereihez, akik készséggel állnak rendelkezésükre. Az alábbi partnereinkhez fordulhatnak:

  • Vajdasági Magyar Jogászegylet (VMJE): +381631060201, office@vmje.rs. Ügyfélfogadás helyszíne és ideje: 21000 Újvidék, József Attila u. 16-18. Péntek 16:00-19:00
  • Buckó György: +381 63/8309193, gybucko@gmail.com. Ügyfélfogadás helyszíne: 24000 Szabadka, Matko Vukovic u. 9.
  • Szilágyi Miklós: +381 (0)63 835 75 86, siladji@gmail.com. Ügyfélfogadás helyszíne és ideje: 21220 Óbecse, Jovana Popovica 1. Szerda 14:00-17:00, csütörtök 14:00-17:00. Telefonos vagy honlapon keresztül történő bejelentkezés esetén ettől eltérő időpontban
  • Borál Egon: +381 (0)23 566 986, Mob. +381 (0)64 255 4759, egonboral@beotel.net. Ügyfélfogadás helyszíne és ideje: 23000 Nagybecskerek, Narodne omladine 2. Hétfőtől csütörtökig 13-14 óra és 18-19 óra között
  • Losoncz Dávid: +381 63 7238451, losoncdavid@yahoo.com. Ügyfélfogadás helyszíne: 21235 Temerin, Petőfi Sándor utca 2

 

 


 

Előzmények

A volt szocialista országok közül Szerbiában rendezték utoljára a kommunista időszakban elkobzott vagyonok visszaszolgáltatásának a kérdését. Ennek alapvető oka a Milosevics-rendszer volt, amely hajlandó sem volt arra, hogy ezt az ügyet egyáltalán napirendre vegye. Habár a Milosevics-rendszer bukása után a szerb politikusok többször is megígérték, hogy ezt a kérdést rendezik, ennek ellenére sokáig nem történt érdemi előrelépés. A 90’-es és 2000-es években a károsultakért jogaiért küzdő Vagyon-visszaszármaztatási Liga adatai szerint „csupán Vajdaságban 130.000 hold ter­mőföldet, 8700 tanyát, 5500 házat, 430 gyárat, 2500 kisipari létesítményt, 550 vendéglőt, 90 szállodát és 12 termálfürdőt vettek el.” Azonban a 2000-es évek első felében tényleges esély nem volt arra, hogy ez a törekvés sikerrel járjon. Ezt követően azonban változás állt be: 2006-ban elfogadták azt a törvényt, amely az elkobzott egyházi javak visszaszolgáltatását rendezte, 2007-ben pedig megalakult a Vagyonvisszaszármaztatási Igazgatóság (utóbbi azonban a szerb ortodox egyház ügyeivel foglalkozott). Ezzel párhuzamosan az Európai Unió is egyre erősebben követelte, hogy a kérdést Szerbia megnyugtatóan rendezze. Ugyanakkor viszont továbbra is politikai és gazdasági okok hátráltatták a folyamatot. Mindez nem véletlen, hiszen óriási összegekről volt szó – ami Szerbia számára rendkívül megterhelő volt –, másrészt a természetbeni visszaszolgáltatás lehetetlennek tűnt. Éppen ezért a szerb politikusok sokáig csak a kárpótlás lehetőségét mérlegelték.

A fordulat 2011 nyarán következett be, amikor az EU nyilvánvalóvá tette, hogy Szerbia uniós csatlakozásához elengedhetetlen ennek a kérdésnek a rendezése. Emellett hangsúlyozta, hogy nem elegendő pusztán a vonatkozó jogszabályokat elfogadni, hanem azok megvalósítására is kiemelt figyelmet kell fordítani. Ennek nyomán felgyorsultak a folyamatok, s 2011 júliusára elkészült a restitúciós törvénytervezet, amelyet társadalmi vitára bocsátottak.

Ennek kapcsán fontos hangsúlyozni, hogy a vajdasági magyar pártok kezdetektől fogva kiemelt figyelmet szenteltek a vagyonvisszaszármaztatásnak, s már a törvénytervezet születésekor hangot adtak kételyeiknek. Így például megjegyezték, hogy az 1945. március 9-ei dátum következtében sok magyar kiesik a törvény hatálya alól, mivel az 1944-ben előrenyomuló partizánok sok magyart megfosztottak vagyonuktól. Éppen ezért többen is azt szorgalmazták, hogy a vagyonvisszaszármaztatás kezdőnapja 1941. április 6-a legyen, ami Jugoszlávia megszállásának kezdőnapja.

További nehézséget jelentett, hogy a magyarok földjeit társadalmi tulajdonnak nyilvánították, melyeket a magá­nosítás során sok helyütt értékesítették. Ez azért volt gond, mivel a jogszabály tervezete a természetbeni vagyonvisszaszármaztatást preferálta, de csak akkor, ha az elkobzott vagyont vissza lehetett adni, s nem irányozta elő a csereingatlan útján történő kárpótlást. Ez viszont hatalmas problémát okozott volna, mivel ez sok esetben azzal járt volna, hogy a magyaroktól elvett földeket már nem lehetett volna visszaadni.

Emellett összefüggés van a vagyonvisszaszármaztatás és a rehabilitációs folyamat között is. Ugyanis vagyont vissza csak az kaphatott, akinek a rehabilitálása már megtörtént, de még igényt is csak az adhatott be, akinek az eljárása már folyamatban volt. Ennek megindítása azonban a szerb hatóságoktól függött. Ezzel kapcsolatban szóba került a kollektív bűnösség problematikája is, különösen Csurog, Zsablya és Mozsor tekintetében. Félő volt ugyanis akkoriban, hogy az e településekről származó érintettek el sem indíthatják a rehabilitációt, mivel semmivel sem tudják bizonyítani, hogy bűnösnek nyilvánították őket. Itt a megoldás kulcsa csak egy állami döntés lehetett, melynek keretében kollektíve visszavonják ezen személyek bűnösségét (erre végül 2014-ben került sor).

Közben a törvénytervezetet benyújtották a parlamentnek, annak ellenére, hogy a vajdasági magyarok számos ponton bírálták azt. Ráadásul a parlamenti vita sem alakult kedvezően: a szerb sajtó szerint ugyanis a kormány késznek mutatkozott arra, hogy ha a magyar képviselők nem szavazzák meg a törvényt, akkor az ellenzéki Liberális Demokrata Párt (LDP) szavazataival fogadják el azt. Ez utóbbi valóra is vált: elutasították a kollektív bűnösséget eltörlő indítványt és az LDP képviselőivel szeptember 26-án egy olyan törvényt fogadtak el, amelynek 5. cikke kimondja, hogy az „nem vonatkozik arra a személyre, aki a második világháború idején a Szerb Köztársaság területén működő megszálló erők tagja volt”. Mindez azt jelentette, hogy azon magyarok is kiestek a vagyonvisszaszármaztatásból, akiket az akkori magyar honvédségbe hívtak be, ami rengeteg embert érintett. A VMSZ kérte a köztársasági elnököt, hogy ne írja alá a törvényt, de hiába: október 6-án hatályba is lépett. A helyzetet tovább rontotta, hogy az Európai Bizottság sem fogalmazott meg kritikát az elfogadott törvénnyel szemben, mivel a bővítésért felelős szóvivője szerint „a tulajdonjogok az egyes tagállamok illetékességi körébe tartoznak”. Hangoztatta továbbá, hogy a Bizottság kiemelt fontosságot tulajdonít a törvény előtti egyenlőség és a megkülönböztetés-mentesség alapértékeinek. A restitúció módszerébe azonban a testület nem szólhat bele.

Az események valósággal sokkolták a vajdasági magyarságot, Pásztor István kijelentette, hogy az Alkotmánybírósághoz, illetve nemzetközi fórumokhoz fordulnak. Ezen túlmenően a magyar diplomácia is megmozdult. Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára kijelentette, hogy ez a lépés eltávolítja Szerbiát az EU-tól. Emellett Magyarország azt is kilátásba helyezte, hogy szükség esetén kész vétót emelni az ország csatlakozási folyamatával szemben. Ez a fejlemény viszont meglepte Szerbiát, s ennek hatására módosult a korábban elfogadott szabályozás: csak azok kerültek ki a restitúcióból, akik háborús bűnöket követtek el.

Ennek értelmében tehát a rehabilitációs törvénnyel küszöbölték ki a restitúciós törvény okozta „hibát”. Ennek ellenére egyesek úgy vélték, hogy ezzel nem oldódik meg a probléma, s továbbra is sokan fognak kiszorulni restitúciós eljárásból. Varga László (VMSZ) ezzel szemben azt hangoztatta, hogy „akik ellen nincs semmilyen II. világháború utáni döntés, márpedig ilyen a magyar honvédségben szolgált magyaroknak a nagy többsége, azoknak semmit nem kell bizonyítaniuk. Ők korlátozás nélkül beadhatják majd a vagyonvisszaszármaztatási kérelmüket.” Azt, hogy a módosított törvényi keret mennyiben javította a vajdasági magyarság esélyeit, azt csak a gyakorlat alapján lehet ténylegesen megítélni.

 

A részleteket lásd:

Összefoglaló

A vajdasági vagyonvisszaszármaztatás – a részletszabályokat leszámítva – alapvetően a 2011-ben elfogadott rehabilitációs, valamint restitúciós törvényeken nyugszik.

Előbbi kimondja, hogy azon személyek rehabilitálását és rehabilitálásuk jogi következményeit szabályozza, akiket politikai, vallási, nemzeti vagy ideológiai okokból életüktől, szabadságuktól vagy más jogaiktól a jelen törvény hatálybalépésének napjáig megfosztottak bírósági határozattal, közigazgatási határozattal, bírósági és közigazgatási határozat nélkül, valamint katonai bíróságok határozataival. A jogszabály törvényes és bírósági rehabilitációt különböztet meg. Utóbbira a bíróság döntésével kerül sor. Ezt az érintett rokonai, jogi személyek esetében jogutódai, valamint az ügyész (súlyos törvénysértés esetén) kezdeményezheti. A rehabilitációt a törvény hatályba lépése után 5 évig lehetett kérni (a határidő 2016. december 15-én járt le). A rehabilitációs eljárás nemperes eljárás, Felsőbíróság jár el a vonatkozó ügyekben. Az eljárás ingyenes. Jogkövetkezmény: semmissé nyilvánítás. A Felsőbíróság döntése ellen 30 napon belül lehet fellebbezni, erről a Fellebbviteli Bíróság 3 tagú bírói tanácsban dönt. Ha a rehabilitáció kedvezően zárult le, akkor a döntés megjelenik a Hivatalos Közlönyben. Ennek nyomán az érintettnek az alábbi jogai vannak:

  • kiemelt nyugdíj (max. 2 évig),
  • egészségvédelmi és betegbiztosításból eredő jogok,
  • vagyonvisszaszármaztatás,
  • pótlék (max. 8 évig).

A rehabilitált személynek továbbá joga van mindazon költségek megtérítésére is, amelyek az eljárás során felmerültek, továbbá nem vagyoni kártérítésre. Erről a Rehabilitációs Kárpótlási Bizottság dönt.

A külön pótlék elszámolását, összehangolását és folyósítását a Köztársasági Nyugdíj- és Rokkantsági Biztosítási Alap végzi.

Az Igazságügyi Minisztérium egységes nyilvántartást vezet a rehabilitáció tárgyában benyújtott kérelmekről és a rehabilitációról hozott jogerős határozatokról.

Vagyonvisszaszármaztatásra (restitúcióra) azon természetes személyek/jogi személyek jogosultak, akiknek 1945. március 9-e után kobozták el a vagyonát. A törvény elsődlegesen földekre, épületekre (pl: üzlethelység) irányult, utolsó módosítására 2015-ben került sor. A kérelmek benyújtásának határideje 2014. március 1-e volt. Az ügyekben a Restitúciós Ügynökség jár el, az eljárásra a közigazgatási eljárás szabályai az irányadók. A Restitúciós Ügynökség negatív határozata ellen a Pénzügyminisztériumhoz, mint másodfokon eljáró szervhez lehet fellebbezést benyújtani. A Pénzügyminisztérium elutasító határozatával szemben pedig közigazgatási pert lehet indítani a Közigazgatási Bíróság előtt.

A reciprocitás elvének megfelelően külföldi állampolgárok is jogosultak a restitúcióra, kivéve, ha az érintettet állama/más nemzetközi szervezet már kárpótolta vagy a megszálló erők tagja volt a II. világháborúban. Emellett az érintettek akkor sem kaphatják vissza a vagyonukat, ha az megsemmisült. A vagyonvisszaszármaztatás módjai az alábbiak:

  • természetbeni visszaszolgáltatás,
  • kárpótlás.

Főszabály szerint az előbbit alkalmazzák, azonban, ha nincs lehetőség a tulajdon visszaszármaztatására, akkor a kárpótlás lép annak helyébe, amely pénz, illetve államkötvény formájában valósul meg. Ez viszont az érintett számára több szempontból is kedvezőtlen következményekkel jár, amit jól mutat, hogy erre a célra mindössze kétmilliárd euró áll rendelkezésre, továbbá a kifizetések nem veszélyeztethetik Szerbia gazdasági stabilitását. A kárpótlás összegét euróban kell meghatározni úgy, hogy a kárpótlási alapot a kétmilliárd euró összeg és a kárpótlásra való jogosultságról szóló határozattal megállapított kárpótlási alap teljes összege közötti aránnyal kapott szorzószámmal kell megszorozni. Egy örökös esetében a törvényi maximum 500 000 euró.

A fentieken túl általánosan érdemes megjegyezni, hogy Szerbia – más környező országokhoz hasonlóan – arra törekszik, hogy a kommunista időkben elkobzott ingatlanokat (földek, erdők, épületek) lehetőleg ne kelljen visszaadni a korábbi tulajdonosoknak vagy azok örököseinek. A vajdasági magyarság helyzetét nehezíti, hogy velük szemben több esetben is a hatóságok valószínűsíthetően etnikai diszkriminációt alkalmaznak (pl: háborús bűnösség megítélése). Felmerültek azonban nem feltétlenül etnikai jellegű anomáliák is, amelyek szintén jelentősen lelassítják a folyamatot:

  • kevés föld van: csak rosszabb minőségű földeket (II. és III. osztályú) lehet visszaadni, a szomszédos kataszteri földek is kezdenek elfogyni, éppen ezért a visszaszármaztatható földek listáját bővíteni kellene,
  • nem lehet azokat a földeket visszaadni, ahol csatorna vagy locsolószerkezet van (de ezek a legjobb minőségű földek),
  • csereingatlan intézményének hiánya,
  • rendkívül drága a szakértői díj (ugyanakkor a szakértői eljárás lefolytatása előfeltétele a sikeres vagyonvisszaszármaztatásnak),
  • törvényi anomália: a kérelmek beadására mind a rehabilitációs (2016. december 15.), mind a restitúciós (2014. március 1.) törvény eltérő határidőt határozott meg, így előfordulhat, hogy formai okokból elutasítják azoknak a restitúciós kérelmeit, akik, noha a rehabilitációs eljárást még időben indították meg, viszont az utóbbi tekintetében kicsúsztak a határidőből, akár kedvező bírósági döntés esetén is,
  • indokolatlanul húzzák az eljárásokat pl: az ügyészségi fellebbezéssel,
  • egységes bírói gyakorlat hiánya, tisztességes eljárás megsértése,
  • a kárpótlás sokkal rosszabb megoldás, mint a természetbeni visszaszolgáltatás: az államkötvény várhatóan a reálértéknek csak az 1/7-ét fogja érni, továbbá az erre törvényileg előirányozott 2 milliárd euró sem áll rendelkezésre,
  • a kárpótlás idejét folyamatosan halasztják.

Emellett olyan akadályok is felmerültek, amelyek kifejezetten a magyarságot sújtják, úgy mint:

  • kárpótlási jogosultság kezdete: a vajdasági magyar szervezetek korábban 1945. március 9-e helyett 1941. április 6-át szorgalmazták, mivel ennek következtében sokan kiesnek a jogosultak köréből
  • háborús bűnösség: a II. világháború idején elkövetett bűncselekményeken nyugszik, azonban sok esetben visszaélnek ezzel a hatóságok pl: a Restitúciós Ügynökség többször is felülbírálta már a rehabilitációra vonatkozó bírósági döntéseket, hamis tanúkat alkalmaznak a bírósági eljárások során
  • kollektív bűnösség: Csúrog, Mozsor és Zsablya teljes lakosságát sújtotta, melyet 2014-ben ugyan hatályon kívül helyeztek, de ez csak a jövőre nézve történt meg, így az érintetteknek egyénenként kellett lefolytatniuk a rehabilitációs eljárásokat
  • reciprocitás: ennek lényege, hogy ha a szerb polgárok nem tudtak az adott országban jogot formálni a restitúcióra, akkor az adott ország polgárai sem tarthatnak igényt Szerbiában a vagyonvisszaszármaztatásra. A magyar állampolgárok ügyeit emiatt sokáig félrerakták, azonban 2019-ben e téren – köszönhetően egy szerb-magyar megegyezésnek – némi változás érzékelhető: újra elővették ezeket az ügyeket, de nagyon lassan haladnak
  • diszkriminatív egyházi vagyonvisszaszolgáltatás.

Ez utóbbira érdemes hosszabban is kitérni, mivel e területen több probléma is felmerült az elmúlt évek során.

A folyamat 2006-ban, egy erre vonatkozó külön törvény elfogadásával indult el. Az eddig visszaszármaztatott egyházi vagyonról szóló adatokat a Restitúciós Ügynökség saját honlapján tette közzé.  Az adatokkal kapcsolatban viszont több komoly probléma is van:

  • egyrészt csak a szerb ortodox egyházat és a római katolikus egyházat mutatja ki külön-külön, a többi egyházat (pl: Református Egyház, Szlovák Evangélikus Egyház, adventisták) pedig egy csoportba sorolja,
  • másrészt az épületek esetében az adatokat nem lehet összehasonlítani: a honlap csak felsorolja, hogy az egyes egyházak mit kaptak vissza, azonban bővebb információkkal nem szolgál, így például nem utal az ingatlan állapotára a restitúció pillanatában, holott az elhanyagolt gazdálkodás, gondozás és karbantartás az elmúlt 60-70 évben jelentősen befolyásolja annak értékét, sőt, akár értéktelenné teszi,
  • harmadrészt az adatokat utoljára 2010-ben aktualizálták.

Mindezek ellenére azonban jól látszik, hogy a szerb ortodox egyház arányosan jóval többet kapott vissza, mint más egyházak. Ugyanis míg a szerb ortodox egyház 38987 ha szántóföldet és 33798 ha erdőt követelt – melyből 9282 hektárt (közel 24%-ot), illetve 23195 ha-t származtattak vissza (ami megközelítőleg 69%) –, addig a római katolikus egyház mindössze 3956 ha szántóföldet követelt, de abból csak kb. 469 ha-t származtattak vissza, ami az összkövetelés 11,84%-a. Ráadásul a többi egyház még ennél is rosszabbul járt: esetükben a követelt 4506 ha szántóföld, valamint 68 ha erdő tekintetében az előbbiből 278 ha-t (6,17%), míg az utóbbiból semmit sem kaptak vissza.

Ezeket az adatokat 2010 után sokáig nem frissítették, így alapos okkal arra lehetett következtetni, hogy ezekben azóta sem állt be kedvező változás. Ez a feltevés pedig beigazolódott. Ugyanis a 2020 júniusi adatok szerint a szerb ortodox egyház 24178 hektár szántóföldet (az összkövetelés 62%-át) és 32324 hektár erdőt (az összkövetelés közel 96%-át) kapott vissza, addig a római katolikus egyháznak 1719 hektár szántóföldet szolgáltattak vissza, amely az összkövetelés alig több mint 43%-a. A többi egyház se áll sokkal jobban: esetükben 2351 hektár szántóföldet és 1 hektár erdőt szolgáltattak eddig vissza, ami az összkövetelések 52%-a, illetve 0,0147%-a.

A fentiek alapján jól látszik, hogy továbbra is fennáll a diszkrimináció a nem ortodox egyházak tekintetében. Ez utóbbi nem meglepő: a restitúciós eljárásokban ugyanis egyre több fennakadást lehet észlelni. Mindezt az is mutatja, hogy az Ügynökség ahelyett, hogy megoldaná a konkrét ügyeket, egyre ritkábban foglalkozik velük és nem vezeti ezeket, sőt a befejezett eljárásokban hónapokig sem hozza meg a határozatait.

Mindezek nyomán tehát úgy tűnik, hogy 2019 végén megalapozatlan volt a bizakodás, hogy érdemi fordulat áll be és végre felgyorsulnak az eljárások.

A fenti helyzetet tovább nehezíti, hogy az egyházak számára az eljárások elég költségesek, mivel szinte mindig fedezniük kell a magas szakértői díjat és a várt eredmény helyett az eljárások sok esetben indokolatlanul elhúzódnak vagy akár el sem indulnak. Emellett a kommunista időszakban elvett egyházi anyakönyveket sem szolgáltatták még vissza.

Ez utóbbi probléma hátterében az áll, hogy Magyarországon 1895. október 1-e előtt nem létezett állami anyakönyvezés, ezt a feladatot az egyház látta el. Az 1946-os anyakönyvekről szóló törvény alapján – noha az anyakönyveket nem kobozták el véglegesen – “kölcsönkérték” ezeket, hogy az érintett adatokat átmásolva lehetővé tegyék a korábban kizárólag az egyház által vezetett anyakönyvek használatát is. A vonatkozó törvény 1950-ig tartó határidőt állapított meg ezen dokumentumok visszaszolgáltatására, ennek ellenére a kommunista időszakban erre már nem került sor.

Éppen ezért az egyházi vagyonvisszaszármaztatás – a vonatkozó törvényt 2006-ban fogadták el – megindulásakor – 2006 és 2008 között – számos ilyen jellegű kérelmet nyújtottak be. Például a Református Egyház kettő, a Katolikus Egyház viszont 73 kérelemmel indítványozta az egyházi anyakönyvek visszaadását. Utóbbi esetében ráadásul egyedül csak a Nagybecskereki Egyházmegye 32 kérelmet nyújtott be a közép-bánáti plébániák eltulajdonított anyakönyveit miatt.

Azonban eddig a Restitúciós Ügynökség egyetlen tárgyalást sem folytatott le, egyetlen ügyben sem járt el, és hasonló a helyzet a többi anyakönyvet visszaszármaztató eljárás kapcsán is. Bánátban önkéntesen csak Versec városa juttatta vissza a Katolikus Egyház ezen tulajdonát.

2020. június 10-én még kormányrendelet is született annak érdekében, hogy az érintett anyakönyvek visszaszolgáltatásra kerüljenek. Az egyetlen feltétel az volt, hogy ezek az elkobzás pillanatában az egyházak és hitközségek tulajdonában kellett, hogy legyenek. Ezt követően pedig a kormány külön megegyezést kötött néhány egyházzal. Így például a Katolikus Érsekséggel megkötött megegyezés kimondta, hogy a közel 70 évet késő eljárás 2012-ig lezárul, s a katolikus egyház visszakapja az anyakönyveit (mintegy háromezer kötetről van szó). Ennek ellenére az elkövetkező években nem történt tényleges előrelépés. Így az egyházak továbbra is a restitúciós eljárás lebonyolítását vagy még inkább a kormányrendelet végrehajtását várják. Tekintettel arra, hogy a visszaszolgáltatás végrehajtásában a Kulturális és Tájékoztatási Minisztériumnak is szerepe van, valószínűsíthető, hogy az elkövetkező öt évben az eljárások nem fognak befejeződni.

Jogi háttér

Jogszabályok

 

  1. Jogi háttér
  1. Alkotmánybírósági határozatok

Už. 4668/2015 sz. határozat (2018.02.22.)

Az alkotmányjogi panasz a másodfokú bíróság végzése ellen irányult, amellyel jogerősen elutasításra került a néhai H.A. rehabilitálására, valamint vagyonának elkobzását elrendelő végzés megsemmisítésére irányuló kérelem. A panasz benyújtója szerint a bíróság önkényesen járt el a tényállás megállapításakor és a jogalkalmazás során is. A másodfokú bíróság a döntését a megszállók és azok segítőinek bűneire vonatkozó feljelentésre alapozta, amelyet olyan releváns állami szervi döntésnek minősített, amely kizárja a rehabilitációhoz való jogot. A panasz benyújtója szerint ez a feljelentés nem szolgálhat alapul egy elutasító döntés meghozatalához, különös tekintettel arra, hogy az elsőfokú bíróság előtt megállapítást nyert, hogy a rehabilitálandó személy ellen semmiféle rehabilitálást meghiúsító döntést nem hoztak. Az érintett az Alkotmánybíróságtól a fenti másodfokú végzés megsemmisítését kérte, valamint anyagi kártérítést is követelt az elkobzott vagyon értékének megfelelő összegben. Az Alkotmánybíróság hely adott az alkotmányjogi panasz azon részének, amely a végzés megsemmisítésére irányult, és úgy döntött, hogy a másodfokú bíróság alkotmányt sértett, amikor határozatával megfelelő indokolás nélkül elutasította a néhai H.A. rehabilitációját, akit azért ítéltek el, és vettek a kommunista hatóságok a népellenségek nyilvántartásába mint tömeges gaztettek elkövetőjét, mert asztalosként segédkezett összeírni, illetve leltározni az elhurcolt péterrévei zsidók elhagyott lakásait.

Az AB határozat végén olvasható dr. S. M. alkotmánybíró különvéleménye, aki a bírói tanács tagja volt ugyan, de nem értett egyet a többséggel. Véleménye szerint a rehabilitálandó személyt nem politikai, vallási, nemzeti vagy ideológiai okokból fosztották meg vagyonától, hanem azért, mivel a második világháború idején, a Jugoszláv Királyság megszállása alatt, aktívan részt vett olyan becstelen cselekedetek végrehajtásában, amelyeknek bűnügyi dimenziói is vannak. Az akkori idők ítélkezési mechanizmusainak függvényében a „népi ellenségek listáján” lévő személyeket gyakorlatilag háborús bűnösöknek tekintették. Cinizmusnak tekinthető tehát az a tény, hogy háborús bűnöket elkövető személyeket idővel rehabilitáljanak. Szerinte az alkotmányjogi panasz benyújtójának végső célja nem a nagyapjának a rehabilitációja, hanem annak a vagyonnak visszaszármaztatása volt, amelyet azért koboztak el tőle, mivel „népi ellenség” volt, vagyis háborús bűnöket követett el.

 

Už. 1982/2016 sz. határozat (2018.11.21.)

Az alkotmányjogi panasz benyújtója az előző esethez hasonlóan a tisztességes eljáráshoz való jog megsértésére hivatkozva kérelmezte azon másodfokú végzés megsemmisítését, amelyben a bíróság elutasítja a rehabilitációra irányuló kérelmet, miután az elsőfokú bíróság helyt adott a rehabilitációnak. Ennél a határozatnál azonban az Alkotmánybíróság érdemi indokok nélkül elutasította az alkotmányjogi panaszt az Alkotmány 170. szakaszára hivatkozva („Alkotmányjogi panasz az állami szervek és közmegbízatással felruházott szervezetek olyan egyedi aktusai és cselekményei ellen nyújtható be, amelyek megsértik vagy megvonják az Alkotmányban szavatolt emberi és kisebbségi jogokat és szabadságjogokat, amikor ezek védelmére egyéb jogi eszköz már nem áll rendelkezésre, vagy ilyen nem is volt előirányozva.”), ezáltal tartózkodott attól, hogy felülvizsgálja, illetve felülbírálja a bíróság rehabilitációt elutasító végzését.  A határozat szerint az Alkotmánybíróságnak nem az a feladata, hogy kivizsgálja a rendes bírósági határozatok törvényességét, nem dönthet a megállapított tényállás vagy a jogalkalmazás vonatkozásában, amennyiben az alkotmányjogi panaszból nem derül, hogy a bírósági következtetés egyértelműen önkényes. Az alkotmányjogi panasz kapcsán indult eljárás során nem vizsgálható felül a bizonyítékok mérlegelése vagy a törvény alkalmazásának módja, kivéve, ha azok egyértelműen az alkotmányjogi panaszt benyújtó személy kárára kerültek mérlegelésre.

Az AB határozat végén olvasható dr. S. M. alkotmánybíró különvéleménye, aki a bírói tanács tagja volt ugyan, de most sem értett egyet a többséggel. Ezúttal azonban (nem egészen egy évvel később) „különvéleménye” teljesen eltér a fenti alkotmánybírósági határozat végén olvashatótól. Kiemelte, hogy az Alkotmánybíróságnak érdemben kellett volna foglalkoznia ezzel az üggyel, különös tekintettel arra a tényre, hogy az elsőfokú bíróság helyt adott a rehabilitációs kérelemnek. Nem meggyőző a másodfokú bíróság indoklása, az indítványozók pedig azzal érveltek, hogy hasonló esetekben a másodfokú bíróság többször is helyt adott a rehabilitációnak, így felvetődik a jogbiztonsághoz való jog megsértése. A rehabilitálandó személyek elítélése ideológiai okokból történt. Szerbiában sok embert rehabilitáltak, sokszor egészen zavaros kritériumok alapján, különösen a 2006–ban meghozott Rehabilitációról szóló törvény alapján, amely a következőt irányozta elő: amennyiben az elsőfokú bíróság helyt adott a rehabilitációs kérelemnek, a másik fél nem nyújthatott be fellebbezést. Az ügy csak akkor kerülhetett másodfokra, amennyiben a kérelem elsőfokon elutasításra került, és a kérelmező fellebbezést nyújthatott be ezen döntés ellen. A 2011–ben meghozott törvény már szigorúbb, hiszen az ügyészség számára is lehetővé tette a fellebbezést az elsőfokú döntés után.

 

Už. 8199/2016 sz.  határozat (2018.09.13.)

SZ.K. alkotmányjogi panaszáról döntve az Alkotmánybíróság a következő tényállást állapította meg: H.P.-t és H.M.-t Zombor „felszabadítását” követően 1944. november 17-én letartóztatták, és még aznap, bírósági tárgyalás nélkül az OZNA kivégezte őket. A megszállók és hazai segítőinek gaztetteit megállapító vajdasági bizottság által összeállított, a kivégzett háborús bűnösökről szóló nyilvántartási könyvnek F 183 számú dokumentumában H. P. és H. M. az 1062. és az 1063. szám alatt szerepelnek, mint besúgók. H.P. és H.M. ellen, kivégzésüket követően a zombori hadbíróság előtt az OZNA 1945. július 15-i feljelentése alapján eljárást folytattak. Az eljárás során, háborús bűnök elkövetése miatt golyó általi halálra ítélték őket, a bírósági ítélet elveszett. Miután az Alkotmánybíróság megállapította a leírt tényállást, arra az álláspontra helyezkedett, hogy az ügy eldöntése szempontjából egyetlen mérvadó jogszabály a rehabilitációról szóló törvény 2. szakaszának rendelkezése, melynek értelmében nem rehabilitálhatóak azok a személyek, akiket a katonai bíróság vagy a Jugoszláv Népfelszabadító Bizottság ellenőrzése alatt levő más szerv határozatával a meghatározott település felszabadításának napjától számítva háborús bűnösnek, illetve háborús bűncselekmény résztvevőjének nyilvánítottak (2. szak. 2. bek. 1. pont). Az Alkotmánybíróság kifejezetten rövid indokolásában egyszerűen oldotta meg az alkotmányjogi panaszban megfogalmazott jogi problémát. Az Alkotmánybíróság indokolásában rögzíti, hogy nem vitatható az a tény, hogy a törvény 2. szakaszának rendelkezésének értelmében H.P. és H.M. háborús bűnösségét jugoszláv hatóság állapította meg, amit a kivégzett háborús bűnösökről szóló nyilvántartási könyv F 183 számú dokumentuma bizonyít. Ebből a tényállásból kiindulva az Alkotmánybíróság rögzíti, hogy az alkotmányjogi panasz nem tartalmaz olyan alkotmányjogi érveket, melyek a panaszban leírt alkotmányjogi sérelmeket igazolnák, illetve az Alkotmánybíróság értelmezése szerint a panaszt benyújtó „lényegében” azt kéri, hogy harmadfokú bíróságként a megtámadott másodfokú végzés törvényességét értékelje. Tekintettel az elmondottakra, az Alkotmánybíróság jogértelmezése szerint nem teljesültek az eljárásjogi feltételek ahhoz, hogy a panaszról érdemben döntsön, ezért a panaszt az alkotmánybíróságról szóló törvény 36. szakasza értelmében elvetette. Az Alkotmánybíróság SZ.K. panaszának ügyében meghozott döntése több alapvető jogi kérdést vet fel, amelyek egyrészt rámutatnak az AB gyakorlatának következetlenségére, ugyanakkor megvilágítják a szerbiai rehabilitációs eljárások jogszabályi keretének hiányosságait és az ezekből kialakult önkényes bírósági gyakorlatot. Ami a következetlenséget illeti, elég visszautalnunk az Alkotmánybíróság Už. 4668/2015 számú (SZK Hivatalos Közlönye 26/2018 sz., 2018.04.05.) határozatában megfogalmazott álláspontra, melynek értelmében közigazgatási vagy bírósági döntés hiányában a listázás ténye nem zárja ki a rehabilitáció jogát. Továbbá megállapíthatjuk, hogy a rehabilitációról szóló törvény 2. szakaszának azon rendelkezése, mely lehetővé teszi a jugoszláv hatóságok által háborús bűnösöknek nyilvánított személyek rehabilitációját és ártatlanságának bizonyítását, a bírósági gyakorlatban egyáltalán nem került alkalmazásra. Erre a jogszabályellenes bírósági gyakorlatra az Alkotmánybíróság egyáltalán nem reagál, azzal a – más rehabilitációs ügyekben is alkalmazott – érveléssel, hogy a rendes bíróságok döntéseink törvényszerűségét az alkotmánybíróságról szóló törvény értelmében nem bírálhatja felül. Különös figyelmet érdemel Korhecz Tamás alkotmánybírónak a döntéshez csatolt különvéleménye. Korhecz a különvéleményében pontosan rögzíti nemcsak a konkrét AB döntés törvény- és alkotmányellenességét, hanem ezen túlmenően a rehabilitációs eljárások alapvető visszásságaira is rámutat. Egyrészt, Korhecz a különvéleményében nem vitatja, hogy a rehabilitációs eljárást nem az Alkotmánybíróság folytatja le, az Alkotmánybíróságnak nem feladata, hogy az általános hatáskörű bíróságok helyett lefolytassa a bizonyítási eljárást, értékelje a bizonyítékokat és megállapítsa a tényállást, de az sem az Alkotmánybíróság feladata, hogy értékelje, és a tényállásra alkalmazza a törvényben foglalt jogszabályokat. Azonban Korhecz szerint a SZ.K. panasza alapján meghozott AB határozat nem felel meg a tisztességes ítélkezéshez való, a Szerb Köztársaság Alkotmányának 32. szakaszában szavatolt alkotmányos jog követelményeinek. Korhecz szerint ellentétes a rehabilitációs törvény rendelkezéseivel az újvidéki Fellebbviteli Bíróság és az Alkotmánybíróság azon jogértelmezése, mely szerint a személyek több csoportja számára is kizárt a rehabilitáció lehetősége. Korhecz arra mutat rá, hogy a törvényalkotó szándéka nem az volt, hogy megtiltsa mindazon személyek rehabilitációját, akiket háborús bűnösnek nyilvánítottak. Különvéleményében a következőképpen fogalmaz: „Úgy vélem, hogy a Rehabilitációs törvény 2. szakasz 2. bekezdésének ilyen értelmezése, amely alapján ez a rendelkezés nem pontosítja, hanem bővíti azon személyek körét, akik rehabilitációja nem lehetséges, mindenképpen önkényes, azaz ilyen jogértelmezésre semmiképpen nem juthatunk a rehabilitációs törvény ezen rendelkezéséinek megfelelő nyelvi vagy rendszertani értelmezésével.” A rehabilitációs eljárások során éppen ezt az önkényes jogértelmezést tapasztalhattuk. Minden olyan esetben, amikor olyan személyek rehabilitációját kérelmezték, akiket bármely jugoszláv hatóság háborús bűnösnek nyilvánított, az alapfokú és fellebbviteli bíróságok is – a bemutatott bizonyítékokat teljes mértékben figyelmen kívül hagyva – elutasították a kérelmet. Korhecz különvéleményében azt is megállapítja, hogy a tényállás jogi minősítése pontatlan és megfelelő indokolás nélküli, és elsősorban az kérdőjelezhető meg, hogy elkövethet-e háborús bűnt egy fegyvertelen civil személy, aki nem tagja a fegyveres erőknek, hatóságnak vagy egységnek, aki segít az elhagyott vagyon eltulajdonításában. Mindebből az következik, hogy az Alkotmánybíróság nem biztosít hatékony jogorvoslatot a rendes bíróságok – egyébként jogszabályellenes – rehabilitációs döntései ellen.

 

  1. Intézmények

Néhány érdekesebb ügy

Az elmúlt évek során partnereink beszámolóiból több olyan ügyről szerzett tudomást a KJI, amelyekből jól látszik, hogy a szerbiai vagyonvisszaszármaztatási folyamatban több szempontból is rendszerszintű problémák vannak, továbbá egyes ügyekben legalább közvetve megállapítható az etnikai diszkrimináció ténye. Utóbbira jó példa a háborús bűnösség kérdése, melynek során több alkalommal is előfordult már, hogy rehabilitációs eljárásokban a bíróság, valamint vagyonvisszaszármaztatás során a Restitúciós Ügynökség (akár felülbírálva a korábbi kedvező bírósági döntést is!), többek között a korabeli likvidációs listákra és Állambizottsági döntésekre hivatkozva, elutasította az érintettek kérelmeit.

Az Állambizottságok által összeállított dokumentumokhoz csatolt, háborús bűnösök és népellenségek listáján szereplő személyek rehabilitálásának kérdésében az Alkotmánybíróság az Už. 4668/2015 számú (SZK Hivatalos Közlönye 26/2018 sz., 2018.04.05.) határozatában foglalt állást, melyben megállapította, hogy közigazgatási vagy bírósági döntés hiányában a listázás ténye nem zárja ki a rehabilitáció jogát. Az AB határozat kedvezően alakította a rehabilitációs bírói gyakorlatot, ugyanakkor a határozat „elkésett”, tekintettel arra, hogy 2018 áprilisára a rehabilitációs eljárások nagyobb része már jogerősen lezárult. A listázás kérdésével ellentétben megoldhatatlannak bizonyult a rehabilitációs törvény 2. szakaszának rendelkezésében rögzített rehabilitációt kizáró ok, mely szerint nem rehabilitálhatóak azok a személyek, akiket a megszállók és segítőik bűncselekményeit megállapító állami bizottság háborús bűnösnek, illetve a háborús bűnök elkövetésében résztvevőnek nyilvánított. Kétségtelen, hogy a törvény elismerte az Állambizottsági döntések joghatását. Viszont tény az is, hogy a büntetőeljárások lefolytatása céljából szükséges adatok gyűjtése és rendszerezése céljából alapított és már 1946-ban felszámolt Állambizottság egyértelműen nemzeti és ideológiai alapokon nyugvó döntései formailag és tartalmilag sem minősíthetők közigazgatási vagy bírósági döntésnek. A törvény ugyan lehetővé tette annak a bizonyítását, hogy a háborús bűnt az Állambizottság döntésében megjelölt személy nem követte el, a bíróságok rendszerint mégis elutasító határozatokat hoztak, érdemben nem vizsgálva az Állambizottsági döntések tartalmát. A bíróságok azokban az esetekben sem vizsgálták a döntések tényállását, ahol a kérelmező tanúvallomásokkal és/vagy korabeli közokiratokkal bizonyította, hogy a háborús bűn elkövetésére nem kerülhetett sor. Nem véletlen, hogy az Európai Parlament is felszólította Szerbiát a rehabilitációs törvény teljes körű, megkülönböztetéstől mentes végrehajtására, a büntetőjog alapelveivel – például az ártatlanság vélelmének tiszteletben tartásával – összhangban.

 

A bírósági határozatok önkényes voltát jól mutatja S. K ügye, aki 2013.07.09-én kérelmezte nagyapja rehabilitálását a Zombori Felsőbíróság előtt. Előadta, hogy nagyapját magyarsága miatt megfosztották szabadságától, elhurcolták, és bírósági ítélet nélkül kivégezték ismeretlen helyen. Ezután holtnak nyilvánították, halálának napját 1944. november 4-ére határozták meg. Az akkor illetékes zsablyai Járásbíróság határozata alapján pedig elkobozták a vagyonát. A Felsőügyészség válaszlevelében egyedüli bizonyítékként az Állambizottság korabeli határozatára hivatkozott, amely az érintettet háborús bűnösnek nyilvánította egyetlen egy tanúnyilatkozat alapján. Az elsőfokú bíróság rehabilitálta az érintettet. Az ügyészség fellebbezett, aminek a másodfokú bíróság helyt adott, majd újra elsőfokra került az ügy. Az elsőfokú bíróság ismét helyt adott a rehabilitációnak, az ügyészség azonban ismét fellebbezett, s a másodfok érdemben módosította a határozatot az ügyfél kárára. Ezután felülvizsgálati eljárást kezdeményeztek a Legfelsőbb Semmítőszéknél, ahol nem jártak sikerrel. Végül, utolsó állomásként, az Alkotmánybíróság 2019. február 8-án elutasította az alkotmányjogi panaszt arra hivatkozva, hogy nincs hatásköre dönteni az ügyben.

 

Ehhez szintén hasonló ügy volt SZ. K-é, amelyben az érintettek édesanyja, SZ. R. 2012. május 10-én rehabilitációs kérelmet nyújtott be a Zombori Bíróságon. Szüleinek (H.P. és H.M.) 1944. novemberében fegyveres partizánok által lefolytatott házkutatás során nyomuk veszett, melynek hátterében az állt, hogy állítólag a házaspár fegyvert rejtegetett a házban, melyet nem találtak meg. Ezt követően elvitték a házaspárt, majd háborús bűnösként kivégezték őket. SZ. R. egyrészt a háborús bűnösség eltörlése, másrészt az ezzel összefüggésben elkobzásra került vagyon visszaszármaztatása miatt nyújtott be kérelmet. Első fokon a bíróság elutasította a kérelmet (2013.04.22.), melyet megtámadtak és a fellebbviteli bíróság a per újratárgyalását rendelte el, de az eljárás ismételten a kérelem elutasításával zárult (2014.03.20.). Ezt újra megtámadták, melynek során ismételten visszautalásra került az ügy, de az alapügyben eljáró bíróság azt ismét elutasította (2014.10.10.). Időközben elhunyt SZ. R, így fiai, SZ. L. és K. vitte tovább az ügyet. 2016.04.27-én az alapügyben eljáró bíróság megítéli a rehabilitálást, azonban a zombori főügyészség panaszt nyújt be, de az elutasításra kerül. Az ügyben a negatív fordulat akkor következett be, amikor Z. E. tanúként jelentkezett a Zombori Bíróságon. Eddig a pillanatig ugyanis egyik végzésben sem jelenik meg bizonyított tényként az, hogy mi volt valójában a szülők „bűne”. Z. E. a házaspárt egyrészt azzal vádolta, hogy háborús fosztogatók és nyerészkedők voltak. Emellett azt is állította, hogy a likvidált és internált zsidók vagyonát eltulajdonították a megszálló magyar katonák segítségével. Ezeket az értéktárgyakat pedig látta a házukban. A Zombori Felsőbíróság azonban nem vette figyelembe a vallomást azzal az indokkal, hogy az akkor még csak 10 éves tanú nem lehet kellően megbízható. Ezzel szemben viszont az Újvidéki Bíróság éppen ebben a vallomásban találta bizonyítottnak a házaspár háborús bűnösségét. Ezután az egyik érintett (SZ. L.) alkotmánybírósághoz fordult 2016. október 31-én, azonban panaszát 2018. november 21-én elvetette. A határozatot az érintett 2019. augusztus 2-án kapta kézhez. Részletekkel kapcsolatban lásd az Alkotmánybírósági határozatok fülön belül az Už. 8199/2016 sz.  határozatot.

 

Mindkét említett konkrét ügyben kimerültek a szerbiai jogorvoslati lehetőségek, így az érintettek a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordultak. Beadványaikban a tisztességes tárgyaláshoz való jog (EJEE 6. cikk), valamint a hatékony jogorvoslathoz való jog (EJEE 13. cikk) megsértésére hivatkoztak. Az Emberi Jogok Európai Bírósága mindkét ügyben elfogadhatatlannak minősítette a beadványokat. S.K. ügyében az EJEB álláspontja szerint a kérelmező nem élt minden szerbiai jogorvoslati lehetőséggel, míg SZ.K. ügyében az EJEB jogértelmezése szerint a benyújtott dokumentáció alapján nem állapítható meg, hogy kérelmezőnek sérültek az Egyezményben és a kiegészítő jegyzőkönyvekben meghatározott jogai.

 

A fentiekhez hasonlóra került sor K. T. rehabilitációs ügyében is, ahol a bíróság az államnak tudta be egy olyan tanú vallomását, aki csak a háborús események után (1957-ben) költözött Verbászra és saját elmondása szerint az általa ismert „tényállás” csupán közvetett módon, különféle történekből ismert számára.

Egyedinek minősíthető T. I. rehabilitációs ügye. T.I. 1942-ben Temerin Község elnöke volt. 1944 októberében a partizánok kivégezték, ezt követően az Állambizottság 1945-ben háborús bűnösnek nyilvánította. A döntés értelmében T.I. községi elnökként háborús bűnt követett el, oly módon, hogy 1942.01.04-én letartóztatási parancsot adott ki P.S. ellen, akit a letartóztatását követően Zsablyára vittek, ott megkínozták, 4 napig fogva tartották és utána szabadon bocsátották. T.I vagyonát 1947-ben államosították, a holttányilvánítási végzést az Újvidéki Járási Bíróság hozta meg 1953-ban. A rehabilitációs kérelmet T.I. azóta elhunyt lánya nyújtotta be az Újvidéki Felsőfokú Bíróságon 2014-ben. A lefolytatott eljárásban, a bíróság által begyűjtött korabeli közokiratok, valamint a rehabilitációs eljárásban meghallgatott tanúk vallomásai és történészek beszámolói alapján bizonyításra került, hogy T.I. 1942 áprilisától 1942 szeptemberéig szolgált községi elnökként, a döntésben leírt esemény időpontjában a civil és a katonai igazgatás tagja sem volt, háborús bűnt, bűncselekményt nem követett el. Azonban, az Újvidéki Felsőfokú Bíróság elsőfokú bíróságként három alkalommal is elutasította a rehabilitációs kérelmet, azzal az indokolással, hogy az Állambizottság T.I.-t háborús bűnösnek nyilvánította, ami a törvény értelmében kizárja a rehabilitációra való jogot. Az ügy jogerős lezárására még nem került sor.

Szerencsére azonban vannak példák pozitív döntésekre is, mint ahogy arra R. J. ügye is rávilágít. Az érintett alkotmányjogi panasszal fordult az Alkotmánybírósághoz, amiért megsértették az alkotmány által szavatolt ésszerű időn belüli ítélkezéshez való jog követelményét. Az érintett nehezményezte, amiért sem első fokon, sem másodfokon nem fogadták el felmenői rehabilitációjára vonatkozó kérelmét, ugyanis a döntések értelmében ők háborús bűnösök voltak. A konkrét esetben viszont kiderült, hogy a rendelkezésre álló dokumentáció alapján a rehabilitálandó személyeket „a megszálló erők segítőinek” tekintették, ami az Alkotmánybíróság álláspontja szerint nem elegendő a kérelem elutasításához.

A Restitúciós Ügynökség önkényességét mutatja D. M. A. ügye, ahol az érintett nagyapját jogerős bírósági döntéssel rehabilitálták. Azonban a Restitúciós Ügynökség vagyonvisszaszármaztatási kérelmét elutasította arra hivatkozva, hogy tudomására jutott, hogy az érintett nagyapját feljelentés nyomán háborús bűnösnek nyilvánították és kivégezték. Mindezt annak ellenére állapította meg, hogy a konkrét ügyben a kivégzésre előbb került sor, mint magára a feljelentésre. Az Ügynökség, mint közigazgatási hivatal, azonban nem illetékes a bíróságok rehabilitálási végzéseit felülvizsgálni, éppen ezért ez a határozat alkotmányellenes. Az érintett a határozattal szemben a Pénzügyminisztériumhoz fordult. Ha a minisztérium másodfokon a döntést megerősíti akkor a közigazgatási bíróságoknál kell azt peres eljárásban megsemmisíteni.

E. és I. T. ügye egyaránt rávilágít a kollektív bűnösség tényéből fakadó, valamint a gyakorlati nehézségekre is. Az érintettek felmenőitől elkobozták a zsablyai, valamint csúrogi földjeiket, továbbá – hasonlóan Csúrog, Zsablya és Mozsor teljes magyar lakosságához – kollektív bűnösséggel sújtották őket, illetve munkatáborokban sínylődtek. A szerb kormány ugyan a kollektív bűnösséget egy rendelettel még 2014-ben eltörölte, azonban az érintetteknek külön le kellett folytatni a rehabilitációs eljárást is, mivel az eltörlés csak a jövőre nézve történt meg. Ezzel viszont még nem volt vége a nehézségeknek: a sikeres rehabilitációt követően ügyeikben évek óta nem történt előrelépés, nem haladt előre a vagyonvisszaszármaztatás.

Egyrészt kiderült, hogy Zsablya területén már csak közepes minőségű (5-6. osztályú) termőföld, míg Csúrogban kizárólag hatodosztályú termőföld maradt e célra.  E tekintetben partnerünk szakértői eljárás lefolytatását javasolta nekik. Másrészt hiába adtak már vissza nekik egy lakóépületet Zsablyán, azt nem tudták birtokba venni, mivel a házban állítólag jogalap nélkül tartózkodnak családok, akik nem hajlandók kimenni onnan. Itt kilakoltatási eljárás megindítására került sor.

A fentiekre annak ellenére került sor, hogy ezekben a községekben mindenképpen kárpótolni kellene az érintetteket, mivel többségük, illetve a törvényes örököseik kiemelten immateriális, eszmei sérelmet szenvedtek el az évtizedekig tartó kollektív bűnösség bélyege miatt.

A. ügye elsősorban a gyakorlati nehézségekre mutat rá, de a háttérben itt is megjelenik – közvetett formában – az etnikai diszkrimináció. Az érintett felmenőinek az 1946-os agrárreformról és telepítésekről szóló törvény alapján többek között államosították az Újvidék mellett található Piroson lévő kivételes minőségű mezőgazdasági földterületeit is. Habár a Restitúciós Ügynökség pozitív határozatot hozott, mégis gond van a kérdéses földterületekkel, mivel a korábban elvett kiváló minőségű (1-2. osztályú) földek helyett csak jó (3-4. osztályú), illetve közepes (5-6. osztályú) minőségű termőföldet adtak vissza.

Ennek hátterében az áll, hogy az elvett földeket korábban tagosították és egy kormányrendelet értelmében bizonyos kritériumok alapján lehet csak ezen földeket visszaszolgáltatni. Ennek lényege, hogy a termőföldért illetékes igazgatóság létrehozta az állami tulajdonban lévő termőföldalapot. Ebből kerül sor a visszaszolgáltatásra – a rendelet által meghatározott sorrendben – a valamikori tulajdonosoknak, illetve a törvényes örökösöknek azoknak a kataszteri községeknek a területén, ahol tagosítást hajtottak végre. Azonban a Restitúciós Ügynökség úgy értelmezi a rendeletet, hogy amig egyáltalán van valamilyen földterület – akár kifejezetten rossz minőségű is – az adott kataszteri község területén, addig nem engedélyezik a másik kataszteri község területéről történő visszaszármaztatást. Emiatt sokán már feladták a küzdelmet az elhúzódó eljárások miatt és elfogadják a gyengébb minőségű földterületeket, mások viszont kifejezetten arra várnak, hogy elfogyjon az adott kataszteri község területén a föld és esetleg egy másik községben jobb minőségű földhöz jussanak.

A konkrét ügyben ráadásul két telekkel további problémák is vannak:

  • Újvidék településrendezési terve ugyanis az egyik telken szociális lakóépületek létesítését irányozza elő (roma, valamint egyiptomi nemzetiségű lakosok számára). Ez viszont azt jelenti, hogy az érintett nem tudja értékesíteni, illetve megművelni a telkét és ezáltal annak értéke is csökkent. Ez ügyben beadványt nyújtottak be az illetékesek felé, hogy változtassák meg a rendezési tervet. Az eset kapcsán ugyanakkor jelzésértékű, hogy a tervezési intézet és az önkormányzat bizonyíthatóan tudták, hogy a telket a restitúciós eljárásban visszaszármaztatták az érintettnek.
  • A másik telket pedig az érintett nem tudja birtokába venni, mivel azt a Petrőc község területén tevékenykedő valamikori termelőszövetkezet műveli, melynek jogi képviselője ezt nem engedélyezi. Amennyiben az ügyvédi felszólításnak nem tesz eleget, bírósági eljárás megindítására fog sor kerülni.

Néhány érdekesebb adat a vagyonvisszaszármaztatással kapcsolatban

Ennek kapcsán érdemes kiemelni, hogy eddig egyáltalán nem készült egy átfogó kimutatás, hogy összesen mennyi kérelmet adtak be, abból a szervek mennyit fogadtak be, hány ügy áll jelenleg stb. Éppen ezért jelen pillanatban csak a szervektől származó (pl: Restitúciós Ügynökség), illetve a sajtóban megjelenő adatokból lehet kiindulni, amiből az elmúlt évek során számos napvilágot látott:

  • „Az újvidéki Felsőbíróságon „2011 novemberétől 2016 júniusának végéig 1389 per folyt a háborús bűnökkel vádoltak rehabilitálásával és az elvett vagyon visszaszármaztatásával kapcsolatban, ezek közül 1059 a konfiskált vagyonra vonatkozott”.
  • Strahinja Sekulić, a Restitúciós Ügynökség igazgatója 2016-ban: „majdnem 10 000 hektár földet adtak vissza a régi tulajdonosoknak, és olyan törvénymódosítási javaslatokat ajánlottak, amelyek lehetővé tették a földterületekre vonatkozó vagyon-visszaszármaztatási folyamat meggyorsítását és a visszaigényléshez fűződő jogok kibővítését”.
  • Szabadkai restitúciós egyesület: „2016. március 28-ig Szabadka területén visszaszármaztattak 96 üzlethelyiséget, négy lakást, négy épületet, 2367 négyzetméter építési földterületet, ahol nem épült semmi, valamint 330 hektár 51 ár és 34 négyzetméter mezőgazdasági földterületet. Ha ezt összevetjük azzal, hogy a szabadkaiak nagyjából 3500 hektárt követelnek vissza, látszik, hogy ennek kevesebb mint a 10 százaléka esetében fejeződött be a vagyon-visszaszármaztatási folyamat. Szabadkán a visszakövetelt vagyon 90 százaléka mezőgazdasági földterület, itt az igényeltnek mindössze a 3,3 százalékát adták vissza”.
  • Szerbia 2 milliárd eurót biztosított azokra az esetekre, amikor a vagyont nem lehet természetben visszaadni, pedig 13 milliárd euróra lenne szükség.
  • A becsei Mozaik újság megjelentette a restitúciós ügynökség egyik munkatársának nyilatkozatát. Eszerint a 29 ezer kérelemből, 11500 van befejezve, ami 39,65 százalék.
  • 2019 júliusában a Restitúciós Ügynökség így nyilatkozott: „eddig összesen 6705 objektumot, ebből 4647 üzlethelyiséget, 999 lakást és 1059 épületet adtak vissza az egykori tulajdonosoknak, illetve leszármazottaiknak”. A szántóföldeket illetően a 2019-re vonatkozó adatok szerint júniussal bezárólag több mint 11 716 hektárt juttattak vissza, eddig összesen pedig 51 750 hektár, 66 ár és 17 négyzetmétert. Ugyanakkor viszont 13 évvel ezelőtt az egykori tulajdonosok, illetve leszármazottaik beadványaikban összesen mintegy 100 000 hektár földet, 796 gyárat, 958 malmot, 1223 tanyát, 726 raktárt, 548 téglagyárat, 290 szállodát, 122 bányát, 107 nyomdát, 88 mozit, 42 vízerőművet, 12 vízimalmot, 3 hajót és 634 sírhelyet követeltek vissza.
  • Magyar parlamenti írásbeli kérdésre adott válasz 2019-ben: „Azon vajdasági települések vonatkozásában, ahol abszolút, vagy relatív többségben magyar lakosság él – a szerb hatóságoktól kapott tájékoztatás szerint – Zentán 2184 ha, Topolyán 5553 ha, Adán 1069 ha, Nagykanizsán 553 ha, valamint Kishegyesen 851 ha termőföld került eddig visszaszolgáltatásra.”
  • 2019 december végén Strahinja Sekulić, a Restitúciós Ügynökség igazgatója úgy nyilatkozott, hogy 2020-ban elkezdődik a pénzbeli kártalanítás. Vajdaságban eddig 60 000 hektár termőföldet adtak vissza az egykori tulajdonosoknak, illetve az örökösöknek. A mezőgazdasági területek visszaszármaztatásának folyamata jelentősen felgyorsult, ugyanakkor még 47000 hektár földet kell visszaszolgáltatni a Vajdaságban. Eddig összesen 507.500 négyzetméter üzlethelyiséget, 5765 hektár erdőt és 442 hektár be nem épített építkezési területet származtatott vissza az állam. A természetbeni restitúció befejezése három éven belül várható.
  • 2020 júliusában Strahinja Sekulić, a Restitúciós Ügynökség igazgatója úgy nyilatkozott, hogy eddig az esetek 78,5 százalékában hoztak döntést, ami mintegy 2.800 feldolgozott ügyet jelent. A legfrissebb adatai szerint eddig 4.831 üzlethelyiség, 1.048 lakás és 1.152 épület került vissza a tulajdonosához, vagy örököseihez, ami összesen 7.031 objektumot jelent, 522.000 négyzetméteren. Szintén visszaszármaztattak 473 hektár építkezési területet, 5.852 hektár erdőt és 67.127 hektár mezőgazdasági földterületet. Az egyházak és egyházi közösségek mintegy 60.668 hektár mezőgazdasági földterületet, erdőt és építkezési területet kaptak vissza.
  • 2020 júliusában Milan Uzelac, az elkobzott vagyon visszaszármaztatásával foglalkozó szabadkai egyesület elnöke ellenben arról tájékoztatott, hogy Szabadka területén eddig az elkobzott vagyonnak mintegy a fele került vissza egykori tulajdonosaikhoz és örököseikhez, elsősorban mezőgazdasági földterületek, az utóbbi időben viszont meglátása szerint ez a folyamat teljesen leállt. Ez viszont nem jó, mivel a törvény 2020 végéig lesz hatályban, a jövő évtől kezdve pedig a károsultak értékpapír formájában kapják meg a követeléseiket. Mindez viszont azzal jár, hogy az érintettek az elkobzott földterület valós értékének csak a 15%-át kapják meg, mivel erre a célra csak 2 milliárd eurót irányoztak elő a szükséges 14 milliárd euró helyett.
Kapcsolat

Kérjük küldjön nekünk egy emailt és a lehető leggyorsabban felvesszük Önnel a kapcsolatot.

Not readable? Change text. captcha txt